A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.
4. Rövid hírek
1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. A történész csoportból kitûnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sûrûn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.
Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a „Llacta” néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven „lakhelyet” jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA”-nak nevezhetnénk.
Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. Az őslakosság azonban ma is egyszerûen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.
5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek
A Saraguro törzs – mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében – ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.
A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok” nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.
A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas” törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.
A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kultúrvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.
Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.
Móricz sohasem használja a „hungaro” kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. „Kérem – mondta az egyik – képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! Tessék csak elképzelni!” „Kérem – szólt a másik – én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.”
6. A KÉT-ŐS királyság népéhez
Amikor 1966. augusztusában a quitói rádió hullámain Móricz beszédet intézett a KÉT-ŐS királyság népéhez, kérte az ősi föld népét, hogy ne haragudjék a magyarságra, hogy ilyen sokáig nem tért vissza az őshazába, „de higgyétek el – mondta -, hogy ugyanúgy, mint Ti, édes testvéreim, mi is nagyon sokat szenvedtünk a Habsburgok vére terrorja alatt. Ma már tudom, hogy ti mireánk vártatok és helyettünk a spanyol hódítók önkénye jött. Az átvészelt sötét évszázadok elmosták az ide, az őshazába vezető utat, de lélekben mindig és mindenütt titeket kerestünk.”
Quito város kultúrigazgatója a megindultságtól fátyolozott hangon vette át a szót és a rádió személyzete könnyes szemmel hallgatta hosszú méltatását. Amikor Móricz távozni akart, akkor vette észre, hogy az adás közben tömeg gyűlt össze és mindenki tudni akarta, hogy vannak-e rokonai és hol élnek.
Napokkal később Móriczot egy rögtönzött bizottság kereste fel, amely a rádió személyzetéből tevődött össze és arról értesítette, hogy a spanyolok kérték a kormányt, hogy Móricz többet ne beszélhessen a néphez. A kis bizottság pedig azért jött, hogy felkérjék, hogy megint a rádión keresztül intézzen Móricz lelkesítő szózatot, mert ők tovább már nem tűrik a spanyolok önkényét. Móricz ennek a lelkes kis csoportnak nehezen tudta megmagyarázni, hogy még nem érkezett el az idő arra, hogy ezt megtehesse.
7. A konkvisztádorok utódai
Móriczot később egy napon, egy nagyon előkelő és dúsgazdag konkvisztádor (hódító) utód, tárgyalásra hívta meg. A tárgyalásuk három napon át tartott. Ez idő alatt Móricz csak arra szorítkozott, hogy őt, kutatásaiban csak a tiszta tudomány érdekli. A spanyol konkvisztádorok, ma már nagyon előkelő, utódját végül is elhagyta a türelme, és azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a magyarság egyszerűen lemondjon őseinek földjéről.
„Egyébként Ön jól tudja – mondta -, hogy Ázsiának számtalan nép testvére a magyarnak és azt is tudja, hogy ez mit jelent!” Móricz ellenvetésére, hogy őt tisztán a tudományos kérdés érdekli, kijelentette, hogy „nem lehetséges, hogy egy nép kimondja saját maga halálos ítéletét. Az a nép ugyanis, amely csak azért keresi múltját, hogy azt megismerje, az a nép meghalt. Én ezt nem tudom feltételezni Önökről.” Előtte az íróasztalon egy nagy pecsétes boríték feküdt, a spanyol külügyminisztérium bélyegzőjével ellátva. Tartalma sejthető.
A későbbiek folyamán Móricz több ajánlatot kapott, amelyeket személyére nézve méltatlannak talált és visszautasított. Az ajánlatok lényege az volt, hogy hagyja abba a kutatásait. Egy földbirtokos csoport azt ajánlotta, hogy azokat a birtokokat, amelyekre szerintük igényt tarthat Móricz, „visszaadják” neki, azzal a feltétellel, hogy mindenről hallgat és több magyar kutató nem jön ide. Ezek a földek azok, amelyek a Móri-urcu, azaz a Móri-Úr-Kő közelében vannak. Ahogy a korábbiakat, ezeket az ajánlatokat is visszautasította Móricz. Ezek után Móricz arról is értesült, hogy az egyik összejövetelen felmerült a gondolat, hogy Móriczot el kellene tenni láb alól, hogy ne tudjon többé zavarogni. Ez ellen, állítólag, egyesek azzal érveltek, hogy Móricznak nagy sajtója van, másrészt egy esetleges gyilkosság ráterelné Ecuadorra a magyarok figyelmét. Ezenkívül az őslakosság körében, a törzseknél, Móricznak az ily módon való eltüntetése, kiszámíthatatlan következményekkel járna. A legnyomósabb érv talán az volt, hogy Móricz ezentúl egy nagy kaliberű colttal járt, s bárki megtapasztalhatta volna, hogy milyen gyorsan használni is tudja azt.
8. Jugoszláv(!) indiánok
Egy ízben, egy Loja tartománybeli gazdag földbirtokos kereste fel Móriczot Guayaquilben és közölte vele, hogy ő sokkal hamarabb rájött arra, hogy az indiánok Európabeliek, de a nyelvük nem magyar, ahogy Móricz állítja, hanem jugoszláv nyelv. Tulajdonképpen azért jött, hogy ezt a felfedezést hivatalosan is bejelentse. Móricz kérdésére, hogy hogyan jutott erre a következtetésre, elmondta, hogy a II. világháború után jött egy jugoszláviai munkás, akit ő a birtokán alkalmazott. Ez az ember mind a mai napig nem tanult meg spanyolul, de az első naptól kezdve kitűnően megértette magát a birtokon dolgozó őslakosokkal (indiánokkal), akiknek a nyelvét ő nem érti. Ebből tehát ő már régen megállapította, hogy az indiánok nyelve jugoszláv nyelv. Amikor arról értesült, hogy Móricz bejelentette a maga felfedezését, elhatározta, hogy ugyanezt fogja cselekedni, miután tisztázta, hogy az indiánok ugyan európaiak, de nem magyarok, hanem jugoszlávok. Móricz kérdésére, hogyan hívják azt az embert, a birtokos azt válaszolt, hogy KOVÁCS a neve. Móricz erre azt neki, hogy a Kovács spanyolul Herrero-t jelent, azaz kovácsmesterséget. Kovács pedig nem a nem létező jugoszláv nyelven, hanem magyarul beszél az itteni testvéreivel. A meglepődött birtokos kijelentette, hogy lemond a „felfedezéséről”, mert – úgymond – ha Móricz még azt is tudja, hogy a „kovács” spanyolul mit jelent, akkor nyilván tudósnak kell lennie. Rajta kívül ezt más nem tudta és ő is a Kovácstól tudta meg, aki ma is vígan él őshazabeli testvéreivel, spanyolul szinte semmit sem tud és a foglalkozása is kovács.
9. Csizmadia István, a tisztavérű indián
Ugyancsak Guayaquilben történt, hogy Alejandro Castro Benitez, El Oro tartománybeli ültetvényes felkereste Móriczot, és azt mondta neki: „Kérem itt van ez az úr. Nagyon szeretném hallani Önöket magyarul beszélni, mert szeretném tudni, hogy Ön tényleg tud-e magyarul!” Móricz meglepődve kérdi a másik férfitől, hogy magyar-e? „Igen, Csizmadia István vagyok.” Erre olyan beszélgetés indult meg köztük, ami ilyen alkalmakkor szokott két idegenbe szakadt honfitárs között. A beszélgetést Benitez szakította félbe azzal, hogy meggyőződött, hogy Móricz tényleg beszél magyarul. Majd közölte Csizmadiával Móricz felfedezését, hogy az ecuadori indiánok magyarok, azaz a magyarság testvérei és még mai is vannak olyan törzsek köztük, akik magyarul beszélnek. Közben felsorolt néhány földrajzi nevet is, mire Csizmadia István elrohant. Benitez elmondta Móricznak, hogy Csizmadia az egyik legkiválóbb szakember Ecuadorban, az ő birtokán dolgozik, mint gépészmérnök. Igen nagy hangú ember és őt is naponta mindenféle vad indiánnak szokta nevezni. „Most azonban visszavágtam neki – tette hozzá – mert nem én vagyok az indián, hanem a büszke magyar, Csizmadia István!” Kis idő múlva visszaszáguldott Csizmadia is, aki a megdöbbenéstől felindulva megragadta Móricz karját és hadonászva mondta: „Ez az őshaza! Most látom csak! Eddig vak voltam! Itt minden magyar, mindennek magyar neve van! Én marha, hogy eddig erre nem jöttem rá! Mekkora felfedezést szalasztottam el!” Ekkor Benitez megkérdezte Csizmadiától, hogy kettejük közül ki az indián? „Én Csizmadia István, én vagyok a tisztavérű indián! Benitez, maga csak félvér! Érti? Félvér! Mesztic! A tiszta én vagyok!” Ezek után Benitez végleg lemondott arról, hogy Csizmadiával szembe neki valaha is igaza lehessen.
Benalcazar konkvisztádor
AZ IGAZSÁG
Az igazság előbb-utóbb kiderül. Ez történt 1965. júniusában, amikor Móricz János megtalálta a magyarság őshazáját. Azt az őshazát, amelyet a spanyol korona, a Habsburg-ház és mások is igyekeztek eltüntetni, hogy a magyarság soha ne ismerhesse meg őseinek dicső múltját.
KÉT-ŐS KIRÁLYSÁG
Nagyon kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre a spanyol hódoltság korából, annak ellenére, hogy Benalcazar konkvisztádor idejében, amikor 1533-ban Kitót vére harcok árán elfoglalta, ott még mindenki az ősmagyar nyelvet beszélte.
Hatalmas munkák jelentek meg az Inkák tündöklő birodalmáról, s a krónikások és utazók, akik az „Újvilág” minden zugát bejárták, megírták és megénekelték a hódítás legapróbb részleteit is. Csak a Kitói Királyságról hallgattak. Legfeljebb egy-egy mellékmondatban említik Kis-Kis kemény ellenállását vagy Rumi hős harcait. Még feltűnőbb ez a hallgatás, amikor a hajdani ősmagyar királyság területén hosszú évekig lakó fráterek és krónikások csak az Inka birodalmat írják le könyveikben, deegy szóval sem említik a Kitói Királyság létezését.
Az első hírek csak a XVIII. század végén és következő század elején jutnak nyilvánosság elé. Humboldt, a perui Limából 1802. november 25-i levelében a következőket írja Vilmos testvérének:
„…Riobambai (Ecuador) tartózkodásunk alatt, ahol néhány napot időztünk Carlos de Montufar testvérének lakásán, ki ott a Corregidor, a véletlen által egy nagyon érdekes dolgot fedeztünk fel. Nem tudják, hogy mi volt a kitói provincia helyzete Tupac Yupánki Inka meghódítása előtt, de az indiánok királya Leandro Zapla, aki Lican (Likán) lakik és ahhoz képest, hogy indián, nagyon csiszolt intelligenciával rendelkezik, őriz egy kéziratot, melyet ősei írtak a XVI. században. Ebben le van írva az inkák előtti kornak a története. Ezek a kéziratok Purunay nyelven íródtak. Ez volt hajdan Kitó általános nyelve, de idővel áttértek az inkák nyelvére, a kechuára, s ma már teljesen ismeretlen. Szerencsére Zaplának egy másik őse ezeket az iratokat lefordította spanyol nyelvre. Mi nagyon érdekes adatokat jegyeztünk ki belőle, különösen arra az emlékezetes korra vonatkozólag, amikor kitört a >Nevado del Altar<-nak nevezett vulkán. Ez a világ legmagasabb hegye kellett, hogy legyen egykor. Az indiánok úgy hívták >Capac Urcu< (Apa-úr-kő), a Hegyek Atyja. Akkor uralkodott az utolsó szabad király Licán. A papok megjósolták, hogy ez a csapás okozza majd a királyság vesztét, s úgy mondták: >A világ képe megváltozik, és más istenek fogják a mieinket elűzni, ne szálljunk szembe a végzettel.< Bekövetkezett. A peruiak bevezették a Napkultuszt abban az országban. A vulkán működése hét évig tartott és a zaplai kézirat szerint a földeső olyan erős volt, hogy hét évig tartott az éjszaka Licán.”
(Hamy: Lettres americaias d’ Alexandre de Humboldt, Paris, 1904. 134-134.o.)
JUAN DE VELASCO (1727-1792)
Velasco 1727-ben Riobambában (Ecuador) született. Jezsuita pap, aki a rend kiűzése után soha nem tér vissza Amerikába. Olaszországban (Faenza) telepedik le, ahol megírja a Kitói Királyság történetét.
Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy kéziratát adják át az első előkelő kitóinak, aki majd Olaszországba érkezik. Ezt a rendelkezést P. Davalos teljesíti és átadja a kéziratot Don Modesto Larreának.
A könyv első ismertetése 1837-ben jelent meg. 1840-ben egy párizsi kiadó folytatásokban kezdte közölni a művet, de az első hatvan oldal megjelenése után azt közlik, hogy bár meggyőződésük ellenére, de a nagy nyomás miatt, félbeszakítják a megjelenést. Remélik, hogy majd esetleg másnak nagyobb szerencséje lesz, és a világ megismerheti ezt az amerikai földrészre vonatkozó fontos őstörténeti munkát. Az eredeti kézirat örököse, engedve az akkori ecuadori elnök kérésének, átadta a művet a Nemzeti Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy ha a kézirat egyetlen percre is elhagyná a könyvtárat annak minden joga visszaszáll az adományozóra, vagy örököseire. Az átadást követő napon az akkori kormány elnöke, Gabriel Garcia Moreno bement a Könyvtárba, magához vette a könyvet. Először hazavitte, majd később átadta a jezsuitáknak, akik titokban őrizték, majd kicsempészték a spanyolországi Chmartin de las Rosas-ba. Azóta a spanyolok „nagylelkűen” kiadtak Ecuadornak egy kópiát az eredeti könyvről. Azonban, ahogy ez már lenni szokott, ezt is meghamisították, átírták. Az eredeti helységneveket és királylistákat „átspanyolosították”, megváltoztatták. Az eredetit soha senkinek nem mutatták meg.Ezt is, mint sok más magyar őstörténeti okmányt, Spanyolország legtitkosabb levéltárában őrzik.
Ennek ellenér mégis közlök részleteket a műből, mert így meghamisítva is sok olyan érdekes adatot tartalmaz az ősrégi Kut-us (Két-ős) magyar királyságról. Valesco a Kitói Királyság történetét négy részre osztja:
1. Az általános vízözöntől – Kr.u. 1000-ig, amikor is a királyságot a Kara Scyrik hódítják meg.
2. A hódítástól kb. 1500-ig, Huayna Capac hódításáig.
3. Az ezt követő 46 év, a spanyolok megjelenéséig.
4. A perui polgárháborúk ideje.
A VILÁG KÖZEPE
„Az ősi Kitus királyság az egyenlítő alatt van, az első fok magasságától a második fokig, a 80 és 82 párisi hosszúsági fokok között, mely terület négyszöget képez: Keletről – Nyugatra 50 mérföld. Az ország legnagyobb része hegyvidék; az Andok két hegylánca között van. Éghajlata a legkedvezőbb az összes termények számára. Ezt népesítette be a legrégibb őskorban a Kitus nemzet. Nem tudjuk, hogy a törzseket miként hívták. A régi időkben nem ismerték az >o< hangot és helyette mindig az >u<-t használták. Az >o< hang használatát a Kara Scyrik vezették be. A királyságnak több mint negyven tartománya volt. Neveik nagy részét sajnos elírták. A tartományok közül 33 nevet ismerünk, ezek a következők:
Aloa, Alossi, Calacali, Cansacoto, Chillo, Chillogalli, Cinocoto, Cotocollá, Cumbaya, Galea, Guapule, Guayllabamba, Langasi, Lloa, Lulubamba, Machaci, Malchingi, Mindo, Nono, Perucho, Pifo, Pintag, Pumasqui, Puembo, Puellaro, Quinchi, Salgolqui, Tubaco, Turbamba, Uyubichu, Yaraqui, Ychumamba, Zambiza.
A boltíves építkezést ismerték a Karák. Egyik temetkezési módjuk a halomtemetkezés volt. Az elhunyttal együtt temették el kedves holmiját és fegyvereit. A havi és évi szertartást a halmon tartották. Ez mindig halotti torral járt.
Kitűnően kezelték az összes fegyvereket: buzogányt, kopját, parittyát, gerelyt, íjat, fokost és valóságos mesterei voltak a hajító fegyvereknek. Rangjelzésük: egy toll a fegyverforgatóké, két toll a nemességé, nagy smaragd a forgóban a Scyrit és a királyt illette meg. Az örökösödés a leányág kizárásával, kizárólagosan férfiágon történt. Ezek hiányában az unokatestvérek örököltek anyai ágon. A scyri hatalmát a királyság nagyjainak a tanácsa szabályozta. A Nap-templom a Penecillo magaslatán állt, négyszög alakú volt és csiszolt kőből készült. Bejáratánál két hatalmas oszlop állt. A keletre néző ajtón át a nap első sugarai beragyogták a tömör aranyból készült Nap mását. Templomuk nem volt túldíszítve, de arányos és szép kivitelezése lenyűgöző volt. A templom körül 12 kisebb oszlop jelentette a 12 hónapot. A magasan álló templomépítmény egyben csillagvizsgáló céljait is szolgálta. A scyri királyok híres csillagászok voltak. Templomi szertartásaiknál csak balzsamot, tömjént és virágot használtak és áldozataik ártatlanok, vértelenek voltak. Az egyházi főméltóság független volt az államhatalomtól, nem úgy mint az Inka birodalomban, ahol a főpapi és királyi méltóságot egy személy, az Inka töltötte be. A gömb alakú, sokablakos Hold-templomban elhelyezett ezüst Holdra állandóan besütött a holdvilág. Mennyezetét kék szőttes borította, melyen az égbolt ezüst csillagai ragyogtak.
Cahokiában a földhalmok az itt élő indián őslakosok jellegzetes építménye volt.
Amikor Huayna Capac 1487-ben elindult a Kitói királyság meghódítására, a legkeményebb ellenállásra talált. A harc hosszú volt és sok véráldozatot követelt. Ott esett el a harcmezőn Scyri, a király is. Ez könnyítette meg Huayna győzelmét. Amikor Huayna Capac, az Inka győztesként bevonult Kitóba, így kiáltott fel:
>Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli; itt minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve!<
A győztes Huayna Capac feleségül vette az elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves leányát, Kácáhát. A fényes esküvői ünnepen Huayna Capac föltette a két toll mellé a Scyrik nagy smaragd forgóját és kijelentette, hogy a két királyságnak közös az eredete. Ekkor megindult az Inka birodalom utolsó, egyben legfényesebb korszaka. Uralkodása 38 évig tartott. Halálán úgy rendelkezett, hogy a Kitói Királyságot a Kácha királynőtől származó Atahualpa, a Kuzkoi Királyságot fia, Huascar kapja.”
Historia del Antiguo Reino de Quito:
Historia Natural: I. köt. 270, o.
Historia Antiqua: II. köt. 279, o.
Historia Moderna: III. köt. 335. o.
Quito – Equador: második kiadás 1927, 3. kiadás 1946
RÖVID HÍREK
Amikor Huayna Capac (Vajna Apa) bevonult Kitóba és elhangzott híres felkiáltása: „Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli, minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve”, azért történt, mert a Két-Ős Királyság területén mindenki magyarul beszélt. Ugyanakkor az Inka birodalomban csak az uralkodók, a főnemesség és a főpapság beszélt magyarul. A nép részére a kecsua nyelvet általánosították. A nyelvészek az Inka uralkodók magyar nyelvét Chimu-nyelvnek, vagy az Inkák titkos nyelvének nevezik.
A csatában elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves lánya. Kácha valójában Káta, vagy Kata volt.
Huayna Capac nagyon jól tudta, hogy a legősibb időkből származó Két-Ős nemzetségből származtak az Inka uralkodók is. Ezért a Két-Ős királyságot nagy tiszteletben tartotta és halálakor visszaállította a királyságot, melyet a szép Kátától született fiának, Atahualpának adott, míg a Kuzko-i birodalmat Huascar (Vaskar) fia örökölte. A hajdani Két-Ős királyság, a mai Ecuador lakossága ma is büszkén vallja, hogy az ő hazája a világ közepén van, mint ahogy minden magyar falu a magáénak tudja: „Az én falum a világ közepe.”
A kitói rádió minden műsorszünetben bemondja: „Itt a kitói rádió sugároz a világ közepéről.”
Huayna Capac csak akkor tette fel a két toll mellé a smaragd forgót, amikor a világ legősibb királyságának a trónját elfoglalta és így a Scyri királyok smaragd forgójának, mint a Két-Ős királyság ősi jelvényének a használatára is jogosult.
Amerika ősnyelve magyar volt. 
