Móricz János kutatásai (részlet)
A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.
Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul(!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.
Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve. Felfedezései igen nagy horderejűek. Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt. Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. Íme itt a meglepetések egy szelete.
Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek. A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években Ecuadorban kezdett kutatni. Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze. Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki. Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta. Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. (Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma). Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.
A még magyarul beszélő törzsek – köztük a Cayapak, a Salasaca (Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) – pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk. Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák. A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását. Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi.
Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták. Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi „ügyet” csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.
A további kutatások során, Móricz, az ecuadori ősrengetegben, az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. A barlangok egyikében valóságos múzeumra bukkant. Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt. Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának nevezte el. Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket. Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át van szőve barlangokkal és járatokkal. Ezeken közlekedhettek az őslakosok. Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. Ez azonban csak terv maradt.
Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban. Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. “Önzetlen” támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.
Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit.
A több órán át tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de ehelyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. Egyetlen hír sem jelent meg róla. Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét. Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.
1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám).
Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze. A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar.
Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ún. Kland-tekercsek. 1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. A C14-es vizsgálat 21 000 évben állapította meg a tekercsek korát. Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a „Mu Revealed” c. könyvében. A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.
1. Az elsõ hírek
1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói „El Comercio” elsõ oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebbõl a terjedelmes cikkbõl értesülünk elsõ ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelõzõ idõben az ott élõ törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. Móricznak J. Jijon y Caamano „El Equador Interadino y Occidental” címû mûve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az elsõ rendkívüli eredményt.
1965. október 25-én a „Frankfurter Allgemeine Zeitung” közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi õstörténeti tételeket.
1965. december 17-én Móricz Limában (Peru) kijelentette a nemzetközi sajtó képviselõi elõtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki a az amerikai õsnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha-Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte.
1966. július 23-án a guyaquili „El Telegrafe” vezércikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok. Ezért – bár az ecuadori futballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon – mégis képviselve van magyar testvéreinek kitûnõ csapata által. Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hõsi küzdelemre képesek a mi hajdani õspuhuráink, éppen ezért „elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legõsibb testvéreink képviselnek a londoni világbajnokságon: a magyarok” – írja a lap.
1966. augusztus 7-én az „El Telegrafe” teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. Ebbõl a rendkívüli interjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az õshazába, a jelenlegi Ecuadorba. Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori õskutatás, mely a Kara törzs érkezésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalkozott, igazoltnak látja ennek a kitûnõ jezsuita történésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az „ó” hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert elõtte e hang helyett az „u” hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az „ó” helyett még mindig az „u”-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946)
A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelében lévõ Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az elsõ quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élõ népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát. A megfelelõ fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. Miután errõl a Spanyol Korona értesült, megindult a legkegyetlenebb nyelvcsere végrehajtása.
Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be, a Habsburg uralkodónak, arról a néprõl és nyelvrõl, amelyet a spanyolok itt találtak. Ezt õ meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság õshazáját találta meg Kolumbusz.
2. Megjelennek a hamisítók
Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy idõközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezésérõl, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át nyaraltatták õket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cikkében, amelyet Erdélybõl küldött – és az El Telegrafe leközölt – jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról.
Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazugságot semlegesítenie, mégis figyelmeztetõ, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az elsõ meglepetésébõl, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon.
3. Ébredj, magyar nép!
1966. augusztus 19-én az El Telegrafe közölte Jorge E. Blinkorn megrázó cikkét, amely „Hamupipõke az õstörténetben” címmel jelent meg. E cikkben a szerzõ megírja, hogy magukat civilizáltnak nevezõ emberek kezei által lett a hajdani ragyogó õskultúra tönkretéve, kirabolva. Ahol hajdan a magas kultúrájú nép várai és kegyhelyei ragyogtak a Nap elsõ sugarának fényében, ott ma üszök és rom mered ránk, mint örök vádja az idõnek, amely letörölhetetlenül mutatja az ide berontó vad spanyol hordáknak, mint ennek a barbárságnak a vak tetteit.
Legyen vége a sötét kornak – folytatja – és akibõl a „tudósok” a történelem Hamupipõkéjét csinálták, az a világtörténelem legnagyobb kultúrahordozó népe volt és fénye beragyogta a az egész világot. Cikkét azzal fejezi be: Ébredj, szép alvó! Te nem vagy Hamupipõke! Ébredj és mutasd meg magad a népek elõtt olyannak, amilyen valójában vagy: ragyogó tündér, kinek fénye õsidõk óta beragyogta a világot kultúrájával! Ébredj, Ecuador történelme! Ébredj magyar nép!
1966. augusztus 26-án a quitói El Comercio közli Móricz kutatásainak újabb eredményeit. Ebbõl a cikkbõl tudjuk meg, hogy a jelenlegi Ecuador területén a világ legmagasabb tûzhányója létezett, amelynek a neve Capac-Urcu volt és az õslakosság a Hegyek Atyjának nevezte, ami jelentésben is megfelel az APA-ÚR-KÕ-nek. A spanyolok változtatták meg a nevét El Nevada del Altal-ra, ugyanúgy, mint sok más õsi magyar nevét ennek az országnak.
Ugyanitt adja meg Móricz Quito és Guayaquil neveinek jelentését. Quito régi formája KIT-US. Így hívták a legrégibb õskorba visszanyúló királyságot is. KIT-US Két õs-t jelent (Szerintem pedig a Szkíta nevet a görög “sz” előtag nélkül. Ki – Ta = királyi föld. Azonban az is lehetséges, hogy a jelentés “kettős”, ebben az esetben arra gondolhatunk, hogy a katonai és a szellemi királyság egyesített megjelenéséről van szó. – Aranyi), azaz Quito városa még ma is híven õrzi a magyarság KÉT-ÕS atyjának, Góg és Magógnak (Nimród) emlékét.
Eredetileg nem Guayaquil, hanem Uaya volt a jelenlegi nagy kikötõváros neve. Az „U” „Ó”-t jelent, azaz régit, míg az „AYA” = Anya. Ugyanezen jelentéssel bírnak ezek a szavak egyébként több olyan törzsnél, amelyek megtartották régi magyar nyelvüket és ma is a hajdani KÉT-ÕS királyság területén élnek, Ecuadorban.
Ebben a cikkben Móricz felszólítja az angolszász kutatókat, hogy mint a tiszta tudomány pártatlan mûvelõi, jól tennék, ha tisztáznák, hogy miként került a nyelvükbe és mely nép közvetítésével a KING szó, amellyel mindenkori uralkodójukat nevezik. Ez a szó ugyanis õsidõk óta létezik Amerikában ugyanazzal a fogalommal, ahol mindenkor KINGA-ként ejtették és csak a spanyolok erõszakos fordítása eredményezte az INKA vagy INGA szavakat. Ennek a cikknek óriási visszhangja volt mind a tudományos körökben, mind a nép között.
1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt. Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy CHABU vagy CSABA visszatért Nagy-Szkítiába: Amerikába. Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert „Kán Opoz híres hajós”, azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az idõkbõl õrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével jajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (Csendes-óceán), hogy mint „az utolsók, akik Szkítiából jöttek”, megérkezzenek a Kárpát-medencébe.
Ez a cikk olyan nagy hatást váltott ki, hogy még aznap délután egy franciskánus szerzetes felkereste Móriczot és közölte vele, hogy délben a rendfõnök felhívta a szerzeteseket, hogy errõl a cikkrõl, valamint Móricz felfedezéseirõl ne beszéljenek, mert mindez sérti a spanyolok ecuadori érdekeit. Késõbb kiderült, hogy más rendeknél is hasonló tilalom hangzott el. Az említett szerzetes a legnagyobb felháborodásának adott kifejezést, mert így meggátolják õket abban, hogy az õskutatásból kivehessék a részüket. A szerzetes õslakos volt!
4. Rövid hírek
1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyõzõdött Móricz állításainak helyességérõl. A történész csoportból kitûnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az õshaza kutatását. Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sûrûn elõforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az õsmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelõi.
Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott õsnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a „Llacta” néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az õsnyelven „lakhelyet” jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA”-nak nevezhetnénk.
Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelõkelõbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. Az õslakosság azonban ma is egyszerûen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.
5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek
A Saraguro törzs – mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében – ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.
A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok” nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.
A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas” törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.
A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kulturvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.
Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.
Móricz sohasem használja a „hungaro” kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. „Kérem – mondta az egyik – képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! Tessék csak elképzelni!” „Kérem – szólt a másik – én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.”
mnszentlaszlozaszloalj.info/magyarno.com
