Marton Veronika: A káld-sumir nép eredete
A káld-sumir nép eredete
Az emberi települések kb. kétmillió esztendeje Afrika közepén, a mai Olduwai szakadéknál alakultak ki, és onnan származtak szét a világba. Szétvándorlásuk egyik állomása Buda-Várhegy és Vértesszőlős, de eljutottak a mai Irán területén keresztül Indiába, sőt Kínába is. A vértesszőlősi leletek említése szinte minden nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő műből kimaradt, annak ellenére, hogy sarkalatos pontot jelentett az ember fejlődési folyamatában. A szakmunkák az ősember „szabványosított mértékének azt a neandervölgyi ősembert tartják, … [,amelyik] … elterjedtségének (Bükk, Irak, Németország, stb.) dacára, valamely okból evolúciós zsákutcát jelentett”[2], életképtelen volt, míg a vértesszőlősi erősnek és életképesnek bizonyult.
Samu, a vértesszőlősi előember koponyacsontja
(tatabánya.városom.hu)A vértesszőlősi előember és más földrajzi területen élt társainak a nyomai az egész világon megtalálhatóak - írja Vértes László régész az 1969-ban megjelent Kavics-ösvény c. munkájában. Ezzel nem kevesebbet állít, minthogy a Kárpát-medencei ember-előd világszerte elterjedt. Könyve inkább ismeretterjesztő, semmint tudományos, mégis a lelőhelyekhez való utazások, továbbá a régészeti feltárások leírásába könnyedén becsempészi a korabeli tudósok által 450-400 ezer évesnek tartott vértesszőlősi előemberről szóló, pontos, tárgyilagos, szakszerű tudósítást, amely ma már szinte szóba sem kerül.
A külföldi és magyar szakmunkák javarésze a hazai ősemberi maradványokat szinte nem is említik, arról sem igen szólnak, hogy a vértesszőlősi előember leszármazottjai folyamatosan a Kárpát-medencében éltek, arról is hallgatnak, hogy a történelemelőtti Közel-Kelet és a Kárpát medence lakói között valamiféle „közlekedés” lett volna. Pedig úgy tűnik, időről időre a Kárpát-medencéből mind az őskorban, mind az ókorban, lüktetésszerűen embercsoportok vándoroltak el és vissza. Krantz amerikai antropológus „Az európai nyelvek földrajzi kialakulása” c könyvében írja, hogy „a Kárpát medencét Afganisztánból származó pásztorok népesítették be cca. 8500 évvel ezelőtt”[3], és innen vándoroltak a dél-orosz sztyeppékre, a Balkánon át Anatólia felé…
Leopárdok (Catal Hüyük, Törökország)
Kr. e. 8000-5500 között, az átmeneti kőkorban az ókori Közel-Keleten az ősember már felhagyott gyűjtögető, halászó-vadászó életmódjával, és áttért a vadászó-nomád életmódra. Ez az ún. „neolitikus forradalom” nem hirtelen változást, hanem több évezredig tartó fejlődési folyamatot eredményezett. Kialakultak az első települések. A korábbi vadászok földet műveltek, állatokat háziasítottak, gabonát termesztettek, kezdetleges kereskedelmet folytattak. Nyomaikat[4], többek közt három régészeti lelőhelyen, Jarmoban, Jerikóban és Catal Hüyükben tárták fel. A szakirodalom e települések korát illetően nem egységes. Jarmo a legkorábbi, mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmo az első, utána Jerikó, végül Catal Hüyük.
Az első, az ún. kerámia-kor előtti települést Jarmot az iraki Kirkuktól délre tárták fel. Itt „nemcsak a háziasított gabonafajtákat, (tönkebúza, árpa, borsó, lencse), hanem azok átmeneti formáit is sikerült azonosítani”[5]. Ez a legkorábbi település, melynek lakossága földműveléssel foglalkozott. Az ásatásokon a Kr. e. VII. évezredből való kőedényeket, égetetlen agyagból készített női szobrocskákat, téglákat stb. is találtak.
Jerikó a mai Izrael területén van, lakói bizonyíthatóan akkor még a később szkítának nevezett népcsoportok valamelyike volt. Az átmeneti és a csiszolt kőkorszakban még hírük-hamvuk sem volt itt a sémita, közelebbről a zsidó népességnek. A sémita-amorita bevándorlás néhány évezreddel később, Kr. e. a III. évezred végén kezdődött. A Krisztus utáni évszázadokra pedig már teljesen kiszorítják a szkíta fajú őslakosságot.
A Kr. e. V. évezredben a szociális és a kulturális fejlődés elérte a mai Észak-Irak területét. Egy Halaf nevű kőkori településről nevezték el az egész műveltséget. A lakosság gabonatermesztéssel, állattartással foglalkozott, már szentélyt is épített… A korai falu magja az istenháza, vagyis a kezdetleges szentély lehetett, ami maga után vonta a papi hivatás kialakulását.
„A halafi parasztok egész Dél-Mezopotámiáig (Babilonig) terjeszkedtek…”[6] Erre datálható a káld-sumir műveltség kezdetét. Tárgyi emlékeik megtalálhatóak még Lagas (Sirburlaki), Eridu, Ur és Fara (Suruppak) legalsó ásatási rétegeiben is.
A Kr. e. IV. évezredben végére megjelennek a rézeszközök. Rézlelőhelyek ekkor csak Mezopotámiát északról körülvevő hegyekben és a Kárpát-medencében voltak, ezért csak e két területen lehet rézkorról beszélni. A réz, ill. a réztárgyak máshova csak kereskedéssel jutottak el.
Mezopotámia térképe
A régészeti leletek tanúsága szerint a mezopotámiai népesség legalább három, a történelmi korokban szkítának tartott területről vándorolt be, és hozta létre az általunk sumirnak (káld-sumir) nevezett magasműveltséget.
A vízözön előtt, a történelem előtti időkben a Kaspi-Aral térségből” az észak-iráni Lurisztánon át Halaf-kori emberek érkeztek a Folyamközbe. Emlékeik a mezopotámiai Ur városától kb. 6 km-re levő al-Ubaid dombból kerültek elő: paticsfalból készült, döngölt padlójú kunyhók maradványai, agyagból tapasztott vagy téglából rakott tűzhelyek, festett kerámiaedények, színes festésű kerámia szobrocskák, különféle háztartási eszközök, kézzel formált üvegpaszta ékszerek[7] stb. A lelőhely neve után e műveltséget al-Ubaid-nak nevezik. A Közel-Keleten számos helyén, pl. a turkesztáni Anauban, az elamita Susában (=Irán) találtak hasonló típusú leleteket, edényeket, szobrocskákat, pecsételőket.
E népesség nagy területen élt, s egyes csoportjai túlélték a vízözönt, hiszen a felsőbb művelődési rétegekben is megtalálták a nyomaikat. A vízözönt túlélt lakosság az áradat után is ugyanazon városban, városállamban élt. A városokat egymástól elválasztó vizenyős területeknek köszönhetően nem nagy birodalom, hanem csak kisebb városállamok jöttek létre. Ez szokássá merevült és a káld-sumir kor végéig megmaradt. A nagyobb államalakulatokat majd a sémita népek teremtik, szervezik meg.
A vízözön után a Kaspi tenger környéki „Arattából” (a későbbi Chorezm) Elamon keresztül érkezett az ún. uruki- népcsoport. Egyik központja Uruk, vagyis a bibliai Erek (=Warka), az „örök város”, Gilgames városa volt. A kb. Kr. e. 3300 körüli épületmaradványok, szerszámok, szobrocskák, edények, lepecsételt tárolóedények, pecsételők, pecséthengerek, továbbá a történelmi kor kezdetét (Kr. e. 3200 körül) jelentő írásos emlékek, a kezdetleges képjelekkel írt különféle tartalmú agyagtáblák a hatalmas templomépület maradványai közül kerültek elő. Hasonlóakra bukkantak a régészek Szíriában és Iránban is.
Káld-sumir parasztok (Nunhursag-templom, Kr. 3400 körül, al-Ubaid domb, Irak)
A szakemberek az al-Ubaid kort és az Uruk kort nem választják el élesen egymástól, ezért eléggé nehéz meghúzni köztük a határvonalat.[8]
Urukban tizennyolc különféle korra datált, egymásra épült művelődési réteget, település-maradványt tártak fel. E rétegek közül a legalsók a halafiak, a későbbiek az urukiak, a legfelső pedig a Djemdet Nasr kori emberek nyomait őrzik. Ezért a XX. században a Mezopotámia-szerte előkerült leleteket az Urukban talált, római számmal jelzett rétegek valamelyikéhez kezdték sorolni.
Ez nagyon szellemes megoldás, mert a laikusok számára csak Uruk neve jelentett valamit, és csak a szakemberek tudták, melyik korábbi lelőhely nevét takarják a római számok. Ezen átszámozás alkalmat adott arra, hogy egyes régi lelőhelyek nevét eltüntessék. Persze nem minden esetben.
A Tell-Ubaid dombban előkerült leletekhez hasonlóakat találtak az Uruk XVIII-XV. rétegben; ennek ellenére az eredeti al-Ubaid elnevezést megtartották. A közbülső rétegek leletei valóban Urukhoz kötődtek, azaz Uruk-koriak voltak.
Amulett (Uruk/Jemdet Nasr kor, Kr. e. 3300-2900)
A legfelső, Uruk IV-III. rétegben pedig a Djemdet-Nasr dombban talált leletekhez hasonló emlékekre leltek. Az igényesebb szakmunkákon kívül, szinte minden mostani népszerűsítő könyv, kiadvány, album elfelejti közölni az első leletek felbukkanásának helyét, a Djemdet-Nasr dombot, amelyről a XIX. században egy egész műveltséget neveztek el.
Vajon miért?
A Djemdet-Nasr népcsoport a Balkánon keresztül Erdélyből jött.
A Kárpát medencei népesség nyomait, gazdag kerámialeleteket Bagdadtól délkeletre, a Djemdet-Nasr dombocskában találták meg. E domb neve lett e korai műveltség, történelmi időszak (Kr. e. 2900-2700) névadója (Djemdet- Nasr kor). E korban alakultak ki az első városias jellegű települések és az ellátásukat biztosító mezőgazdasági peremterületekkel együtt a városállamok, és alakult ki az ékírás elődje, az ún. vonalas írás.
A fentieket alátámasztja Torma Zsófiának, a XIX. században Erdélyben élt régésznő megállapítása: „Tordos leletein ekkor fölismerém Babylon-Chaldaea kulturelemeiből keletkezett s az egyiptomi művészettel együtt Syriában tovább fejlődött azon művelődést, a mely hasonló volt Trója thrákjainak kulturájával s a melyet Dáciában meg nem előzött az eddigi régészek által ismert gall-kelta, pelásg-görög és etrusk-római kultúra.
Babylon ős népe – ékírásos feliratai szerint – a turáni fajhoz tartozó sumer-akkád nép volt… innen olvadhatott a magyar nyelvbe, mint ezt Sayou francia assyrológus észrevette – több… akkád-féle elem ”[9]
Torma Zsófia a tordosi kerámialeletek és a mezopotámiai, azon belül Djemdet Nasr kori emlékek hasonlatosságát és folytonosságát állapította meg, és az erdélyieket a mezopotámiaknál régebbinek és elsődlegesebbnek tartotta. S valóban az erdélyi leletek, pl. a mindenki által ismert Tatárlaki-amulettek is rendkívüli módon hasonlítanak a Djemdet-Nasr kori nép emlékeihez, csak éppen 12-14 évszázaddal idősebbek.
Alabástrom tál (Jemdet-Nasr-kor, Kr. e. 2800 körül)
Az előzőekből kiderült, hogy a Kárpát-medencéből való vértesszőlősi típusú életképes előember utódai eljutottak Mezopotámiáig. Úgy tűnik, a halafiakon keresztül némi közük lehetett az al-Ubaid-i őslakossághoz, akikhez a Kaspi-Aral térségből származó uruki, majd a Kárpát-medencéből bevándorolt Djemdet-Nasr népesség hozta létre a mindmáig ható sumir, jobban mondva káld-sumir műveltséget. A leleteik tanúsítják, hogy mindhárom népcsoport lakossága (al-Ubaid, Uruk és Djemdet Nasr) a szkíták elődeihez, az ún. előszkítákhoz tartozott.
A szakirodalom szerint a káld-sumir nép eredete és nyelvi hovatartozása ismeretlen, pedig már a XIX. században több, az ékírás megfejtésével foglalkozó tudós, a francia Francois Lenormant, Jules Oppert, az angol George Rawlinson, Edward Hincks, továbbá a német Fritz Hommel és Friedrich Delitzsch stb. nyelvi tényekkel támasztotta alá, hogy a sumir nép fajilag a szkítasághoz tartozott, nyelve pedig az ural-altáji nyelvcsaládba, oda, ahova a magyar. A magyar nyelvet mindegyik a sumir nyelv egyenesági leszármazottjának tartotta. Ezt a megfejtett ékiratos szövegek teljes mértékben igazolták.
A sumir városállamok vallási szempontból a nippuri Ékurhoz, Enlil főisten templomához, a korabeli vallási központhoz tartoztak, bár minden városnak megvoltak a maguk helyi istenei és kultuszhelyei.
A XIX. században a sumirokat még akkádnak mondták, később csúszott át ez elnevezés a bevándorló sémita népcsoportra.
A Djemdet-Nasr dombban, majd az uruki, az uri, a szuzai és más lelőhelyen előkerült hasonló kerámialeletek között nemcsak rendkívül díszes, figurálisan formált, szoborszerű kerámiaedények, madárfejű, emberalakú szobrocskák voltak, hanem gazdagon díszített pecséthengerek is.
Az Uruk IV.[10] rétegben és a suzai fellegvárban feltárt XVIII. ásatási rétegből számos pecséthenger került elő. A hely között levő távolság ellenére az élethűen ábrázolt állat- és emberalakok, kultikus tárgyak és munkaeszközök és építmények stílusjegyei meglepően hasonlóak.
A kor és a stílusa ugyanaz, mint a mezopotámiai Djemdet Nasr dombban talált leleteké. Eszerint az elamita Suza és Mezopotámia népessége nemcsak ugyanazon kultúrkörhöz tartozott, hanem kezdetben azonos is lehetett. A népesség felhígulása és keveredése, a korszak végén, a sémiták Mezopotámiába való fokozatos beáramlásával kezdődik.
Összegezve: A rézkor végére Mezopotámiában három népcsoport összeolvadásából létrejött káld-sumir[11] nép hozta létre azt a magaskultúrát, melynek ékírásos jeleivel Kr. e. 3500-3200 körül kezdődött az írott forrásokra támaszkodó történelem.”[12]
Beszolgáltatási tábla. Vonalas írás (Jemdet-Nasr kor)
[1] Marton Veronika: A napkeleti pecsétnyomók és pecséthengerek c. kv. alapján (Matrona, Győr, 2004.)
[2] Renfrew Colin – Paul Bahn: Régészet, Osiris Kvk. Bp. 1999.
[3] Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban, Herldika K., Bp.2002. i. m. 39. p. In: Krantz, Grover S.: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása (ford. Imre Kálmán), Magánkiadás, 2000. Budapest, 197-198. pp.
[4] A szakirodalom e települések korát illetően nem egységes. Jarmóhoz kötődik a legkorábbi földművelés és állattenyésztés, mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmó van az első helyen, utána Jerikó, végül Catal Hüyük. (MV)
[5] Renfrew, Colin – Bahn, Paul i. m. 264. p.
[6] Childe, v. Gordon: Vorgeschichte der europäischen Kultur, Rowolhlt, Hamburg, 1960. i. m. 34. p.
[7] Woolley, Leonard sir : Ur in Chaldea, Brockhaus, Wiesbaden, 1956. 35-37. pp.
[8] Brentjes, Burchard: Die iranische Welt vor Mohammed, Koehler & Amelang, Leipzig 1967, i. m. 72-73. pp.
[9] Torma Zsófia: Hazánk népe ősmythosának maradványai, 1-11 pp. [Torma Zsófia cikke, feltehetően valamelyik XIX. századi magyarországi tudományos folyóiratban jelent meg feltehetően 1894-után, mert ezen évszámra hivatkozik cikkében. A bekötött 11 oldalon semmiféle kiadási adat nincs! A papír és a betűforma a XIX. századra utal. (MV)
[10] Az al-ubaidi kultúrából az urukiba való átmeneti szakasz (MV)
[11] A sumirnak nevezett kultúrát és a területét a régi források, pl. Berossos, káldnak nevezi. Mivel a szakirodalomban a sumir kifejezés honosodott, ezért, ahol lehet, célszerű a két kifejezést összevonni és a káld-sumir megnevezést használni. (MV)
[12] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás [Győr], 2000, 42. p.
Marton Veronika - martonveronika.freeblog.hu
