A harc
A CÉL
Mi kötelez a hősi harcra?
Eskünk!
Becsületünk!
Apáink verejtéke!
őseink vére!
Hőseink öröksége!
Magyar hírünk!
Magyar múltunk!
Magyar jelenünk!
Magyar jövendőnk!
A gyávák szégyene és gyalázata!
Az igazak „Csak azért is”-e!
Az Élet, amely hív!
A Halál, mely fenyeget!
Az elfajzott gyávák kárhoztatása a hős Ősök részéről!
A nyomorultak kárhoztatása — az utódok részéről!
Az árulók kárhoztatása — a népek részéről!
A megmért és pelyvának talált népek és emberek elvetése
Mi lesz hősi harcunk jutalma?
Győzelem!
Diadal!
Új magyar élet — szabadságban!
Új magyar élet — testvériségben!
Új magyar élet — az anyagi javak igazságos megosztásában!
Új magyar élet — magyar kézen levő szent Földünkön!
Új magyar élet — magyar kéz alatt viruló iparral!
Új magyar élet — magyar kézzel dolgozó kereskedelemmel!
Új magyar élet — magyar kézben, magyar lelket sugárzó rádióval,tvvel, mozival, újsággal, tudománnyal művészettel, törvényhozással és közigazgatással!
HARCI INDÍTÉKOK.
Kikért harcolunk?
Magunkért!
Édeseinkért!
Magyar Nőinkért!
Magyar Férfiainkért!
Gyermekeinkért!
Magyar Földünkért!
Magyar Falvainkért!
Magyar Városainkért!
Templomainkért!
Iskoláinkért!
Istenünkért!
Mert mindezeket a földi és égi kincseket el akarja pusztítani és lelkűnkből ki akarja irtani az uralkodo vörös rém!
Ebben a mai, a népek között folyó kegyetlen élet-halál-harcban jó ha tudják a kárvallott népek, hogy a júdások csak mellékfigurák a húsvéti isteni tragédia színpadán. A júdások mindenütt ott vannak, ahol népek sorsa vajúdik nagy, történelmi korszakok gyötrelmeiben. Ott settenkednek mindenütt, ahol a tizenegy hű és jámbor apostol hirdeti az örök Evangéliumot. De csak félszívvel vannak jelen. — a másik felével nem a Feltámadás ígéretére figyelnek — az ezüstpénz csengésére. Még akkor is, ha azt mások csörgetik...
Ám hiába a Júdások árulása. A Teremtő akaratából a bűn magában hordja a bűnhődést. Az iskarióti sem jutott el a főutcai fügés-boltig: miután elárulta Mesterét — nem bírta el a bűntudat súlyát ítélkezett önmaga felett, — a bűnbánat kergette a Golgota oldalán a jeltelen sírba... A nagyvilágba szétszórt hazátlan magyarságnak is megvannak a maga júdásai. Számuk sokszorosa a Mester volt 12 tanítványának — ezekből is csak egy volt az iskarióti. A 30 ezüstpénznél is már sokkal messzebb tartanak ezek a kis-júdások: milliós bankszámla, talán luxusvilla valahol Kaliforniában, — cím, rang, méltóság... törtetés talán a második millió után. — A gyerekeik azonban már nem beszélnek magyarul, mert ezzel a nyelvvel nem lehet karriert csinálni...
Vajon jobban fogják végezni, mint az iskarióti? Aki elárulta a bölcsőt, amely ringatta és a drága anyanyelvet, melyen élete első imádságát suttogta: — az igazában önmagát adta el. Játszhatja kifelé a gondtalan gazdagot, de belül és titokban emészti a bűntudat...Az iskarióti szakadékba futó útját járja...A Magyar Feltámadás útját azok munkálják otthon és az idegenben, akik hűek maradtak a bölcsőhöz és akik hívők és áldozatosak. És mert a Teremtő rendeléséből ez a többség és nem az iskariótiak, — ezért erős az én hitem fajtám Feltámadásában! De lehet-e hosszú élete egy ilyen magukra erőszakolt, mesterségesen magukra kényszerített bölcsességnek? Vajon lélektanuk legnagyobb tudósa, Freud azért tette tanai középpontjává az elnyomott altudat szüntelen föllázadását, a mesterségesen leszorított vágyak és álmok szüntelen gáttörését, hogy ez a századok óta annyi szorongásba fojtott öntudat a felszabadulás után is bilincseket erőszakoljon magára?! Vajon sokáig bírja-e szüntelen elnyomásban túlfűtött öntudatuk az ilyen óvatoskodást és gúzsbakötést . Akkor fog elszakadni a húr, mikor már minden az övék? Akkor fog majd elszakadni a húr, mindjárt a legelején, mikor egy-egy polcra segített naivabb csáklyás nagyság csakugyan komolyan veszi a örömünnepeken elzengett keresztény nemzeti frázisokat, s csakugyan elhiszi, hogy az ő feladata az elveszett alkotmány megtalálása és helyreállítása és egy elszólásban vagy rendelkezésben véletlenül útját állja a mélyből feltörő titkos voros ambícióknak. Az, ami a körülöttünk levő világból megismerhető, az a Természet az ő fenséges örök törvényeivel, melyeket, mivel eredetüket nem ismerjük, hivő lélekkel isteni sugallatból származóknak tekinthetünk.De, ha egyszer elfogadtunk és alapelvül valljuk, hogy a Természet törvényei isteni eredetűek, akkor maradjunk következetesek s fogadjuk megnyugvással azokat az önfeláldozó munkával megállapított, emberi ésszel belátható igazságokat, melyek a Természet nagy titkainak megismerésére vezettek s ne keressünk ezeken a törvényeken kívüleső, velük ellenkező, immanens erőket, mert bizonyos, tudat nélkül, de tudatos célszerűséggel működő, csodatevő erők feltevésével nemcsak az egyedül helyes mechanisztikus magyarázatot gáncsoljuk el, hanem az Istenség magasztos eszméjét is aláássuk, De ha valaki annyira alaptalannak véli a létért való küzdelem kényszerét, az sétáljon ki egy szép nyári napon a szabadba s figyelje meg, mi megy végbe körülötte.
Megláthatja, hogy a levegőben keringő vércse talán éppen akkor csap le egy mezei egérre; a fűben hangyákat fog falni, amint testüknél sokszorta nehezebb rovarhullát vonszolnak fészkükbe; a domboldalon apró járatokat fog fölfedezni, melyekben két méhféle között öldöklő harc folyik. A kisebb Sphecodes saját fészkükben rohanja meg a jóval nagyobb Halictus-ukat s miután tizet-húszat legyilkolt, kitakarítja a fészekből a hullákat s a kamrába berakja a maga tojásait. Azután álljon meg az észlelő egy agyagfal előtt és szemtanúja lehet, miképpen érkezik fészkére a méhfarkas nevű darázs (Philanthus) s fiai számára lábaival átkarolva hozza a virágon ledöfött házi méhet. Azt is megláthatja, hogy a faágon rágicsáló hernyó közelébe miként lopakodik oda valamelyik fürkészdarázs, hogy hosszú tojócsövét magasra emelve beledöfje áldozata testébe. Csak egy-két tojást pottyant bele, de abból a hernyóból nem lesz többé lepke, mert a darázs kikelő kukaca felfalja a belsejét.A létért való küzdelem efféle jelenségeivel van tele az élet s aki ezeket „áligazságoknak” mondja, az nagyon boldog ember lehet; annak burokban kellett születnie, hogy se magán, se hozzátartozóin ne érezze a fennmaradhatásért folytatott harc könyörtelenségét. Mert ez a harc valóban könyörtelen, csakhogy nélküle nem volna fejlődés, nem volna haladás a szerves világban, mert a létért való küzdelem az a legfőbb hajtó erő, mely az élőlényeket folytonos alkalmazkodásra kényszeríti, hogy végül is valamennyi elérhesse az adott életviszonyoknak leginkább megfelelő, legtökéletesebb szervezetet. Az ételtudomány kétségtelenül bebizonyította, hogy az élőlények valamennyi alkateleme a legszorosabb viszonosságban (correlatioban) áll egymással s ha az egész alkotmánynak a legparányibb rögöcskéje kimozdul a helyéből, akkor valamennyinek újra kell hozzá rendezkednie. Bolhák vagyunk a vak és könyörtelen végzet bundájában. Az emberi értelem a műveltség emelkedésével lassan alakítja ki az alapvető fogalmakat. Tiszta a fejed és erős az erkölcsi öntudatod. Itt kezdődik az új élet és az új társadalom. Az emberek az anyagias gondolkozású korszakban azzal indulnak neki az életnek, hogy majd megkeresik a kenyeret valahogy és szerencsés esetben vagyont is gyűjthetnek. Úgy kell elindulnunk a földi pályán, hogy az emberi tartozáson kívül megfizetjük adósságunkat az alkotó géniusznak is. Valamit produkálunk majd, ami pluszt jelent az örök ember számadásában. Termékeny élet, alkotó erő akarunk lenni, nem fogyasztó elem, meddő egzisztencia. Itt a különbség a két világnézet között: az új korszak a produktív életet, a szellem és vagyongyarapító munkát kene hirdessen. A mi poshadt, minden becsületes faji érzést kigúnyoló társadalmunkban már teljesen elsikkadt
Széchenyi Istvánnak ez a súlyos s éppen az Akadémiával kapcsolatban mondott szentenciája, melyet ki keli ásnunk a feledés homályából, hogy megvilágosítsa elménket, amikor a tévelygés útját járjuk.Való és szent igaz, hogy valakinek a magyarsága nem a nyelv pergésétől, hanem a szív dobogásától, vagyis attól függ, vajon a szív dobogása által hajtott, a felmenő rokonságtól átvett s nemzedékről-nemzedékre továbbadott vér magyar-e? „Az ember faji különbözősége nem egyéb, mint a nyelv különbözősége. Aki valamely nyelv hatása alá kerül, az annak a nyelvnek faji tulajdonságait veszi fel.Ha ez igaz volna, akkor az amerikai néger angol nyelven szerzett műveltsége következtében megszűnnék négernek lenni, valamint a tőlünk elrabolt területeken élő s a cseh, oláh és rác nyelv hatása alá került magyar testvéreink sem lennének többé magyarok.
Szerencsénkre Széchenyi István örökigaz tétele őrködik fölöttünk, mert a természet törvényei hatalmasabbak az emberi műfogásoknál s a vérség ereje sikeresen dacol a környezet befolyásával.A magyar föld és a magyar nemzet lángoló szeretete hevíti”, valamint a magyar föld és nemzet nagy asszimiláló erejére is helyesen mutat rá, azonban, ha ezt a gondolatot végiggondoljuk s az örökléstan megállapításait is figyelembe vesszük, arról kell meggyőződnünk, hogy az ilyen, részint belső, részint külső ingerhatások oly kevéssé mélyrehatók s a szervezetre gyakorolt befolyásuk oly jelentéktelen, hogy senkinek az öröklött faját átalakítani nem tudják.Az élettan törvényei szerint valamely fajhoz csak úgy tartozhatik valaki, ha abba a fajba beleszületett, vagyis, ha annak a fajnak bélyegeit mindkét, vagy legalább egyik szülejétől örökölte s nincs a világon olyan lelki inger, nincs a környezetnek mégoly eleven befolyása, mely a fajiság öröklött bélyegeit kitörülhetné, vagy megmásíthatná. A magyarság faji érdekeivel szemben a legteljesebb érzéketlenséggel viseltetettnek. Még a magyar közvélemény erőtlensége s a tanácsadó szervek ellenséges érzülete is részes ebben.Ennek más téren is számos lesújtó jelét tapasztaltam, Ha szomorú tapasztalataimat egybevetem, minden túlzás nélkül mondhatom. messze eltávolodott eredeti és legfőbb céljától, attól a lelkes nemzeti iránytól, mely a honalapító faj szellemi és lelki tökéletesítésében élte ki magát. Az utóbbi időben a rendszer egész szervezetére rátelepedtek a liberalizmus fojtó párái, megakadályozva a magyar faji géniusz kibontakozását és megerősödését. De ha mindezt nem látják, vagy nem akarják meglátni, amit pedig Széchenyi István szellemében örömmel kellene üdvözölniök, akkor legalább ne tegyenek olyan nyilatkozatokat, amelyek a faji gondolat tisztaságát elhomályosítják s a fajszolgálat készségét megzsibbasztják, mert erre az erényre a világ valamennyi nemzete között az ellenséges fajok gyűrűjében fuldokló magyarságnak van a legnagyobb szüksége. Mondjuk Kossuth Lajosnak 1842-ben Széchenyi Istvánhoz intézett emlékezetes szavaival — „keblünk hitét, lelkünk meggyőződését semmi tekintélynek fel nem áldozzuk. A harcot nem óhajtottuk, de ha kihívatunk, azt nem rettegjük.”
ÖSSZEÁLITOTTA . S.S.A
